57.rész

Kedd. Ma egy csomó dolgom van! El kell mennem venni valamit Leonnak, délután filmeket nézünk, tanulnom is kéne... Ah... Felöltöztem, megfésülködtem fogat mostam és leestem a lépcsőn. Milyen szerencsétlen vagyok... Ácsi. Nem is ütöttem meg magam. Ő kit keres itt?
-Castiel. Hát te? -mondtam és lemásztam a hátáról.
Mivel ráestem.
-Gondoltam mehetnénk együtt suliba.
-Hát akkor mehetünk is.
Raktam el pénzt, felvettem a cipőm és elindultunk suliba.
-Mondd csak. Nagyon zavart, hogy más lánnyal láttál? - kérdezte Castiel és zsebre rakta a kezét.
Most mit mondjak neki? Legyünk őszinték.
-Nem.
Én aztán tényleg őszinte vagyok. De most mondjam meg neki, hogy nagyon zavart? Nem! Nem lehet.
-Értem. És van most pasid?
-Nincs. - na haladunk.
-Egy valamit nem értek. Egy ilyen gyönyörű, okos lánynak miért nincs barátja.
Castiel bókolt neked. Megzabálom! Melegség futott át a testemen. A szívem dobbant egy nagyot. Mi ez az érzés?
-Köszönöm Castiel. - mosolyogtam. - De van egy aranyos fiú, aki már megkérdezte, hogy nem-e járnák vele.
Hoppá. Ezt nem kellett volna. Castiel erősen megfogta a kezeimet, és nekitolt ez egyik ház falának. Szeme villámokat szórt.
-Nem járhatsz senkivel! Megértetted?
Most megfenyegetett? Castiel... Mért kell mindig mindent tönkretenned? A könnyein folytak, mint a patak. Félrelöktem Castielt és sírva elrohantam. Hogy tehette ezt? A gimi előtt ott állt Leon. Háttal állt nekem. Odarohantam és hátulról jó szorosan megöleltem. Megmarkoltam a pólóját és csak sírtam.
-Leon. - mondtam.
-Liza. - megfordult és csak nézett rám. - Liza. Mi a baj?
Nem szóltam csak megöleltem. Állát a fejemen pihentette.
-Nyugodj meg. Csak mondd meg ki bántott.
-Castiel... Megfenyegetett... Hogy nem járhatok senkivel....
-Tudod Liza. Castiel. Szerelmes... -hosszas csend- Beléd.
Szóval tényleg igaz. Most már tudom! Castiel... Nem akarja, hogy mással járjak, mert szerelmes belém. Érthető... De akkor is. Nem mondhatja meg nekem mit csináljak. Leon csak mosolygott és valakit bámult. Megfogta a vállam, hogy ne tudjak hátrafordulni. Az a valaki megölelt.
-Sajnálom...
Castiel.
-Menj innen! - kiabáltam és ellöktem. - Hagyj békén Castiel! A barátságunknak itt vége! Örökre! - mondtam és berohantam a gimibe. Futottam, futottam és futottam. Kellett ezt mondanom? Nem is így gondoltam. Mindent tönkretettem. Végül a lépcsőnél kötöttem ki. Leültem a 2. fokára, a fejem ráhajtottam a térdemre. Mindenki hagyjon békén. Éreztem, hogy nem vagyok egyedül. Sokan vagyunk. Felemeltem a fejem. Ez nem lehet! Képtelenség. Ez valami vicc! Ők nem lehetnek itt! Nagyon féltem. Felálltam, és feléjük fordultam.
-Vámpírok. - mondtam halkan, remegő hangon.
-Liza kedves. Jó téged újra látni. Vagy szólítsalak inkább Reese-nek? - szólalt meg Aido és ő is felállt.
-Már nem vagyok Reese. ÉS különben is. Mit kerestek ti itt?
-Érted jöttünk. Kaname megkért minket, hogy maradjunk veled és vigyázzunk rád. - mondta unottan Kain.
-Kaname? - kérdeztem és hátraléptem egyet.
-Liza. Nem kell félned tőlünk. Bár még mindig ellenállhatatlan a véred illata, nem fogunk rád támadni. - mosolygott Zero.
-Liza. Már le is cseréltél? - kérdezte Castiel, és átkarolta a vállam.
-Castiel most menj el! Azonnal! - suttogtam.
-Szóval Castiel. Én Ichijo vagyok. Körbevezetnél?
-Nem! Castielnek dolga van. Majd én körbevezetlek titeket. - vágtam rá azonnal.
Castilre vetettem egy húzd el a csíkot pillantást, és visszafordultam a vámpírokhoz. Castiel nyomott egy puszit a fejemre és elment valamerre.
-Na akkor körbevezetsz vagy sem? - kérdezte Shiki és odaállt mellém.
-Ugyan minek kéne körbevezetnem titeket?
-Mert ide fogunk járni. - mosolygott Zero.
Pompás. Már csak ők hiányoztak. Miattuk kellett elköltöznünk. Kamane 2-szer is megmentette az életem. Egyszer majdnem leestem a sínre, pont amikor jött a vonat. Meg amikor majdnem elütött a 110-zel száguldó őrült. Azóta vigyáz rám. Hálás vagyok, hogy megmentett és, hogy vigyáz rám, de most már nem lehet semmi bajom. Ott van Luke, én is idősebb lettem, és itt vannak a barátim is. Az igazgatónő sétált oda hozzánk. Elég együtt érző arckifejezéssel. Hát ez meg.
-Hölgyem. Sajnos van egy rossz hírem számára. Az ön bátyja és barátai, a buszon utaztak, de baleset érte őket. Egy kamion 130-al száguldott és egyenesen a busznak ment. Mindenkit kórházba szállítottak. Elég súlyos az állapotuk. Az se biztos, hogy túlélik. Ha beszeretne menni hozzájuk, menjen csak. Őszinte részvétem. - mondta és elment.
Az nem lehet.... Az nem lehet! Rohantam a kórház felé. Meg se álltam. Engem is majdnem elütöttek, de ez most mellékes. Nem halhatnak meg! Ők a családom. Megjöttem. Odarohantam az egyik nővérhez.
-Jó napot kívánok. A bátyámat és a barátait keresem. Luke King.
-Jó napot. Most a műtőben vannak, de ha szeretné, akkor megvárhatja őket. Megmutatom melyik kórteremben várhat rájuk.
-Köszönöm.
Elindultunk.
-És nem tud semmit az állapotukról? - kérdeztem remegve.
-Sajnos nagyon rossz állapotban hozták be őket a kórházba. Nagy a valószínűsége, hogy nem élek túl. De az ön bátyja és még két másik fiú jobb állapotban vannak, mint a többiek. Profi orvosaink vannak, akik mindent megtesznek.
Szomorúan hallgattam amit az nővér mondott. Nagyon remélem túlélik. Megköszöntem, hogy elvezetett a kórteremhez, majd leültem az egyik ágy mellé. Nem halhatnak meg! Nem! Erősek! Nem szabad meghalnotok! Órákat vártam, de semmi. Senki se jött be, se ki.Ott ültem és vártam. Már este 6 óra volt. Ilyen sokáig tart egy retkes műtét? Aztán bejött az orvos.
-Jó napot hölgyem.
-Jó napot Doktor Úr. - mondtam és odamentem hozzá.
-Rossz hírem van. Sajnos csak hárman élték túl a balesetet. Az ön bátyja, egy bizonyos Nicolas és Victor.
-És kik nem élték túl?
-Jacob, Fred, és Leon.
Nem lehet igaz... Meghaltak. Elmentek örökre.
-Köszönöm szépen. És mikor láthatom a bátyámékat? - tettem fel az újabb kérdést.
-Ha vár egy 10 percet, akkor utána bemehet hozzájuk. Még alszanak. A szomszéd teremben vannak. - mondta a doki és kisétált az ajtón.
Szépen kivártam azt a 10 percet és állat módjára rohantam át a szomszédba. Élnek. Most mosolyognom kéne, de nem tudok. Kinyílt az ajtó.
-Castiel.
-Hallottam a rossz hírt. Beszéltem az orvossal. Sajnálom.
-Ha ma otthon maradtam volna, akkor nem mentek volna sehova, és még élnének! Az én hibám! - mondtam Castielnek és letérdeltem.
Castiel odajött hozzám és szorosan megölelt.
-Nem a te hibád. Nyugodj meg.
-De az én hibám! Te meg menj innen! Nem is akarlak látni! - löktem arrébb Castielt.
-De Liza. Nem hagyhatlak egyedül. Most nem!
-Akkor maradj. Legalább lesz kivel beszélgetnem. - mosolyogtam.
Leültem az ablakhoz és vártam mikor ébrednek fel. Már 9 óra is lehetett, amikor megjöttek a vámpírok....